Gondolatszörnyek újévre - csak erős idegzetűeknek

Át akartam ide hozni a blogomat egy másik site-ról, ami alig funkcionál és kitiltották a nem regisztrált hozzászólókat. 7 éve írom. Ha lehal mögüle a szerver megint az egésznek annyi. 7 évnyi... akármi. Gondolatok. Napok. Hangulatok. Nem irodalmi alkotás. Mégis olyan, mintha elvennének tőlem valamit. vadmira.sarok.org - még működik. Read only. Anonim már nem szólhat hozzá, RSS-nek lőttek. Itt pedig nem vagyok "otthon". Most megpróbálom itt (is) folyatni. De nem ígérek semmit.

Rettenetes éven vagyunk túl a családban. Tavaly még vígan írtam arról, hogy több ezer km távolságból Mutter-tól Tankcsapda DVD-t kaptam születésnapomra. Álmomban nem gondoltam, hogy egy súlyos betegség árnyékával érkezik napokkal később haza. A diagnózis később igazolta, műtét, naponta kezelések, mellékhatások, pszichés következmények. Több száz km az autóban Bp-en belül, CTk, sugár, csontszcintigráfia. Drukk, aggódás, félelem, drukk. Ebben telt az egész év. Augusztusban az első kontroll után lélegezhettünk fel először - akkor 10 napra szabira mentünk. Azt hittük túl vagyunk a nehezén. De igazából még most is hullámzik minden.

A régi "barátaim" egy szálig választották a lehető legnagyobb távolságot. Megértem, mindenkinek megvan a maga baja, nem kiváncsi a másikéra. Csak fel nem foghatom. Úgy hiszem mindig ott vagyok ahol szükség van rám, számíthatnak rám. Nyilván mindenki úgy gondolja, hogy én mindent megoldok úgyis. Ja, nyilván.

Közben átépítés az irodában, az egész villamos- és optikai hálózat tervezése és a kivitelezése meg az egész felelőssége a vállamon, helyettes, segítség nélkül - mert így döntöttek. Én meg hallgassak, mert ők tolerálták, hogy 6 héten keresztül minden nap később jöttem és tovább maradtam Mutter miatt. Így is alsó hangon napi 10 órával. Őszre megzsaroltak, figyeltettek, majdnem megvertek és - hab a tortán - megfenyegettek, hogy kirúgnak. Mert nehéz ember vagyok, konfliktusaim vannak - a munkámra nem volt szavuk sem.

Októberben még azt hittem rendeződünk. Mutter leletei sem mutattak túl rosszat, a munkahely is kussban maradt, miután sikerült paprikajancsit zsarolniuk belőlem. Nem túlóráztam többet annyit, visszamentem edzeni, hátha végre normális életet élhetek.

Tévedtem. Október végén roppant egyet a fülemnél és azóta sem bírok fájdalom nélkül szétrágni egy nagyobb falatot, december közepén pedig működésképtelen lett a jobbkezem. Elvileg ínhüvelygyulladás, de még most sem javult igazán. Se edzés, se gitár, se írás, se meló most. 2 napot dolgoztam idén. Odabent megint megfenyegettek, hogyha táppénzre merek menni kirúgnak. Mertem. Amikor a farmert nincs erő begombolni, egy melltartó felvétele kihívás és két kézzel kell elfordítani a slusszkulcsot, nincs mit tenni. Azt hittem a karácsonyi szabi alatt rendbejön. Tévedtem.

Múlt hét óta minden nap valamilyen orvosnál vagyok, kivizsgálnak. Eredmény nulla. Vonogatják a vállukat. El kellene látnom a melómat, a háztartást, nem szabadna visszahízzak, Mutter segítségre szorul, csak akkor mozdul ki, ha autóval viszem, csonttá fogyott és semmi ereje nincs, belefárad egy kör villamosozásba a városban. Ehelyett meg itt ülök az új év első hetében tehetetlenül és várom a csodát - nem tudom kitől. Egy óra múlva jönnek értem, megyünk az ORFI-ba, hátha mondanak valamit... Nézem a tv-t és stikában mosogatok meg autókázom a gyalog 5 percre levő közértbe, hogy embernek érezzem magam. Nem így képzeltem ezt az évelejét, soha ilyen kiszolgáltatott és tehetetlen nem voltam, még a balesetem után sem. Párom melóhelye is inog, ideges ettől az egésztől, mindig azt kérdi mikor megyek már melózni. Nem tudom. Nem tudok semmit. Totál kilátástalan. De mosolyogjunk, mert ki tudja hol a kandikamera.