gasztronáci

Az van, hogy csináltunk hummus-t, 100% itthonit, receptek alapján, gondosan kimérve a hozzávalókat, tahini-hez kávédarálóban hullott szét a szezámmag, ment minden a lehető legnagyobb rendben, egészen addig, míg
- P meg nem kóstolta a tahini-t magában, aminek a hummus-ba szükségesen (4 evőkanál) felüli része vihargyorsan landolt a kukában általa, mondván émelyítő.
- amíg feltálalva, a frissen sült kenyérre kenve megpróbáltam megenni a készterméket, ami ellen minden porcikám tiltakozott
 
Már az illata kikészített, de gondoltam a hűtőben majd összeérik. Nem tette. Ha meg igen, csak rosszabbat tett vele. Gombóccá húzódott gyomorral, összeszorult torokkal kényszerítettem magamba a már megkent kenyérszeletet, irdatlan mennyiségben tuszkolva a képembe mellé a lilahagymát, hátha nem érzem tőle. Mindeközben kényszeredett vigyorba torzult fejjel fogadtam a trutymó dícséretét, mely szerint finom lett. Mi? Hol? Ti mit esztek? EZ RETTENETES!
 
Hősies küzdelemben felülkerekedtem az ébredező kisrókán és az egy szelet hummus-os kenyéren és könyörgőre fogtam P-nél, hadd dobjam a francba. Nem lehet - neki ízlik. Rossz viszonyom az arab konyhával újabb megerősítésre talált. Hummus = a házi hánytató. Nem tudom mihez hasonlítani ezt az érzést. Utoljára a hajdina váltotta ezt ki belőlem... pedig mindeddig abban a hitben éltem, hogy nem vagyok válogatós...